Miért szeretünk piacra járni? Mióta piacolunk? Egyáltalán miért jött létre? Mi az a termelői piac? Miért jobb a piac mint a bevásárlóközpont?
Napjainkban gomba módra szaporodnak a termelői piacok. Nagymama korú olvasóink kedvéért nem árt megjegyezni, semmi másról nincs szó mint az ő gyermek és fiatal korukból ismert hétvégi piacok újjáéledéséről persze azért kicsit másként. Két részes cikkünkben kicsit körüljárjuk a témát, megnézzük miért tűntek el a piacok és miért jönnek elő ismét, mi kell a működtetésükhöz, milyen jó példákat látunk az országban és főleg miért jó ez a termelőnek és a vevőnek.
Mielőtt belekezdünk próbáljuk meg elképzelni egy régi mezővárosi piac hangulatát. Betérünk a főutcára ahol már rengeteg ember tolong kerülgetve egy lassan haladó kézműves szekerét. A kézműves késve érkeztek meg de kihasználva az alkalmat menet közben a szekérről hangosan kiabálva kínálja portékáját, a mívesen vésett rézedényeket. Elsőként egy sétáló árus lép hozzánk, csecsebecséit, ékszereit méltatja, versbe foglalva de érdeklődés hiányában hamar továbbáll. A földön ponyvára lerakva zöldségeket találunk, sokfélét, frisset, ízesnek tűnőt. A ponyva mögött mosolygós parasztasszonyok kofáskodnak. Pár méterre odébb már az asztalos céhek legényei versengenek figyelmünkért de hirtelen orrunkat megvezetve figyelmünket a hentesek asztalai terelik maguk felé. Persze tudják ezt az kenyeres asszonyok is akik pedig pont itt, illatos pogácsákat tolnak az orrunk alá. A piaci kavalkádban gabonások alkudoznak, valahol egy mutatványost tapsolnak az emberek de a piacbíró is épp veszekszik valakivel. Amikor nemesember közeledik a családjával, mindenki csendesebb lesz kicsit de csak hogy újult erővel folytassa távozásuk után. A doboló épp kihirdet valamit de közelebb kell mennünk ha hallani akarjuk. Ebben a tömegben ez lehetetlen. Inkább nézegessük a külhoni és hazai subások, szatócsok, bognárok, gubások, papucsosok, szíjgyártók, csipkeverők, gyertyamártók, süvegesek portékáját és élvezzük a piac sokszínű nyüzsgését. Beszélgessünk egy jót régi ismerőseinkkel, tudjuk meg a friss híreket, pletykákat, élvezzük a vásári ünnepnapot.
A piac szó az olasz piazza (tér) kifejezésből származik és a település főterén tartott kisebb árusítást jelenti. A piacok történetének kezdete az ókorba nyúlik vissza. Kezdetben és elsősorban élelmiszer piacokat tartottak amiket a forgalmasabb utcák mentén, ún. piacutcákon rendeztek meg, később piactereket alakítottak ki a falu főterén. Idővel az igazgatás, közigazgatás a fogadók és kocsmák is a piactérre költöztek.
Magyarországon a piacok a középkorban élték hőskorukat. Sok városunk a piacolásnak köszönheti akkori fejlődését, sőt! Vannak városok amik mai napig nevükben őrzik régi piaci jelentőségüket: Szombathely, Csütörtökhely, Péntekfalu. A jelentősebb településeken hetente tartottak piac napot, a mezővárosokban (Mezőváros: nem építhettek városfalat, gyakorlatilag egy nyílt tér, a mező közepén álló nyitott települések voltak. Azért a mezővárosokban terjedt el a piacozás mert ezek a városok különböző előjogokat élveztek a földesuruktól és a leggyakoribb ilyen előjog a vásártartási jog volt.) minden nap volt piac és volt olyan mezőváros ahol egyszerre több piac is működött.
Fertőrákos történetéből tudjuk, hogy a XVII. században a piactéren álló szilfához kötözték a bűnözőket, később a tömlöcöt, majd a börtönt is ide építették. Vajon miért? Talán azért mert a piacon fordult meg a legtöbb látogató, ezért itt láthatta a legtöbb ember az elfogott gonosztevőket. Ez lehetett az oka annak is, hogy a híreket is itt dobolták ki, a korabeli előadóműszék is itt számítottak lelkes közönségre. Vagyis a piac hamar közösségi térré vált, a rendszeres szociális és informális érintkezés színterévé.
A piacok fejlődésével kialakultak a specializált piacok ahol a hét adott napjain egy bizonyos termékcsoportot árultak: állat piac, gabonapiac, halpiac, kolomppiac, stb. Volt még egy érdekes piac, az úgynevezett köpködő vagy más néven emberpiac is. Itt kis csoportokba verődve ácsorogtak a munkát kereső napszámosok.
A piacok előnyei között régen is elsők között tartották számon a frissességet. Kofahajókkal, kofavonatokkal szállították a környékbeli falvakból, településekről a nagyvárosokba a mindig friss terményeket. A piacon egyéni adagokban mérték az árukat. Csomóban, rakásban vagy például a magvakat gyűszűben. Ezért könnyebb volt itt alkudozni mint a vásárokon, ez is hozzájárult népszerűségükhöz. A piacok rendjére a piacbíró vigyázott aki a helypénzeket is beszedte és többnyire ő maga volt aki a településtől megvásárolta a helypénzbeszedés jogát.
A vásárok a ritkábban megrendezett de lényegesen nagyobb árusítási lehetőséget jelentették. A vásár kifejezés iráni jövevényszó. Formalizáltabbak voltak, vagyis kevésbé rugalmasak de cserébe bővebb kínálatúak. A helyiségnevekben erre is találunk szép példákat: Marosvásárhely, Hódmezővásárhely, Asszonyvására, Martonvásár, Jászvásár és Kézdivásárhely. Az országos vásárok két korabeli elnevezése annak két jellegzetességét emeli ki: a sokadalom arra utal, hogy ezeken az eseményeken nagy területről nagyon sok ember gyűlt össze, a szabadság pedig arra, hogy itt az árusítás, vétel a mindennapi árusításnál kötetlenebb formában történhetett. Az akár 2-3 napig is tartó országos vásárok a saját iparral rendelkező nagyvárosokban kerültek megrendezésre, ilyen volt Debrecen, Gyula vagy Nagyvárad is. Ezekre a vásárokra nemcsak az országból de sokszor külföldről is jöttek árusok.
A vásárok évről évre ismétlődtek, általában négy vásártípust rendeztek évente. Ezek a vásártípusok nem voltak homogének, többnyire mindig árultak mindent, csak az arányok és a mennyiségek változtak. Az első vásár a tavaszi állatvásár, más néven jószág vásár volt. Többnyire a településen kívül került megrendezésre ahol kényelmesebben fértek el az állatok és körül tudták őket árkolni, hogy ne szökhessenek el. Nyár elején az aratási időszak szerszámaiból rendeztek nagy kirakodó vásárokat, az ősz közeledtével pedig a terményeket kezdték árusítani és ilyenkor is tartottak állat vásárt. Még a tél előtt ruha vásárt rendeztek ahol a téli ruházatot lehetett megvenni. Bár látszólag a ruhavásárok nem tűnnek annyira komolynak mint a többi, érdemes tudni, hogy a legrangosabb árusok a ruha árusok voltak. Ezek a szabók, szűcsök, gubások, kalaposok, papucsosok, nemcsak egyszerű parasztok lehettek, volt aki egész céhek portékáival érkezett a vásárra. És mivel ahogy ma is akkor is a “ruha tette az embert“, ezért nagyon komolyan esett a latba, hogy ki kitől és milyen ruhaneműt vásárolt.
A vásárok időpontja mindig ünnepekhez, pontosabban ünnepnapokhoz igazodott. Ilyenkor lehetett a legtöbb látogatóra számítani és ilyenkor volt az iskolai szünet is. A többnyire szekérrel közlekedő kézművesek, árusok már a vásár napját megelőző délután vagy este igyekeztek megérkezni, és azonnal hozzákezdtek a favázú ponyvasátor felállításához. Ezek elején helyezkedett el az asztal, melyre a kisebb árukat rakhatták, míg a nagyobbak a sátor hátsó részében foglaltak helyet. A sátrakat az árus vagy segédje éjjel-nappal vigyázta a tolvajoktól.
Mind a piac mind a vásár igazi közösségi térré alakult. Sok olyan látogatója volt és van a mai napig is, aki nem eladási vagy vásárlási szándékkal látogat a piacra, hanem csak az árakról tájékozódik, ismerősökkel vágyik találkozni, beszélgetni. Azonban vásárfiát nekik is illik hazavinni, ez a régi időkben többnyire bugylibicska, fütyülő, mézeskalács, keszkenő vagy perec volt. Ezeket nyakba akasztott tálcájukról, gyakran verselve kínálták a mozgó árusok, akiket nemzetiségüktől függetlenül bosnyákoknak neveztek.
A szellemi művelődés egyik alap pillére is volt a vásár. A könyvkereskedők nagyobb vásárok kedvéért messzire is elvitték saját kiadású bibliáikat, imakönyveiket és elsősorban kalendáriumaikat. A kalendáriumok évtizedekig a parasztság általános műveltségének forrásai voltak. Érdekes, hogy a ponyvaregény kifejezésünk is ebből az időből származik. A komoly, asztalról vagy sátorból áruló könyvkereskedők lenézett konkurenciái voltak a rablókról, betyárokról szóló, magyar nyelvű elbeszéléseket kínáló árusok, akik többnyire ponyváról árulták históriáikat.
A piacolás egyik legszebb motívuma az alkudozás. Szokás szerint az mondta ki a kezdő összeget aki eladni akart, ebbe az árba az alkudozás már eleve bele volt kalkulálva. A vevő ilyenkor többnyire nem mondott semmit, továbbment. De ha tetszetős volt az árú akkor később visszakanyarodott. Ha az eladó megismerte akkor kérte ajánljon egy összeget és kezdetét vette az alkudozás amit a jelen lévők nagy érdeklődéssel figyeltek, majd megköttetett az üzlet is a fülük hallatára. Ha nagyobb mennyiségről vagy igen drága portékáról volt szó, áldomást ittak az alku végén amit az eladó fizetett. Erről számolt be Anonymus is a XII. században.
Az áldomást a lacikonyhán itták meg ahol frissensült húsokat, kolbászokat is felszolgáltak. A lacikonyhások, fogadósok, kocsmárosok ismert szereplői voltak a vásároknak. Mindenhol más szokások voltak érvényben, volt ahol a rendelt bor mellé tarisznyából eszegettek de a szegénylegények de volt ahol ezt nem engedték. A vásárosok mindig ugyanabba a fogadóba tértek meg a vásár előtti napon, kialakultak a törzsvendégek, vendégbarátságok köttettek. A kisgyermekes vásárosok porontyaira is gyakran a fogadós családja vigyázott amíg a szülők árultak.
A vásárok legjelentősebb funkciója a munkamegosztás következtében létrejött javak kicserélése. Ennek segítségével terjedhettek el a modern és hatékony szerszámok, megjelent a divatos viselet mint fogalom. De ennél talán fontosabb műveltségbeli hatásuk. A vásárokon jutottak az egyébként a távolságok miatt elszigetelt emberek friss hírekhez, információkhoz, ismertek meg új termelési módszereket, értesültek a jelentősebb eseményekről. Könyvekhez juthattak, megvásárolták a kalendáriumot.
Az információáramlás fejlődésével ezek az előnyök látszólag ellaposodtak. A vásárlás felgyorsult életünkben már nem esemény amire készülünk, hanem egy gyorsan kipipálandó feladat a feladatok tengerében. Ezt az igényünket nagy sikerrel lovagolták meg a multik és ezzel elkezdték kiirtani a piacokat. Napi 24 órában ontják magukból az örökké friss, olcsóbbnál olcsóbb és szebbnél szebb terményeket. Emlékezzünk vissza hány kisbolt volt gyermekkorunkban az adott településen és ma mennyi van? És milyen messze van most lakhelyünktől a legközelebbi multi?
Azonban napjainkban valami változik, talán az igényeinkben, talán az ismereteinkben. Sokunkat zavar ha hülyének néznek és az átcímkézési balhék és külföldről érkező néhány napig még akciós termékek özönében értetlenül vakarjuk a fejünket. Kell nekünk ez a sok formalizált, agyon vegyszerezett vacak? Egyáltalán van alternatívánk?
Van! Cikkünk folytatásából kiderül mi lehet, mik az előnyei és hol találjuk őket.
A középkori piac és a termelői piac
